A fényképes és videós útleírás sajnos nem úgy valósult meg ahogy szerettük volna, de ez nem a mi hibánk, útközben nagyon kevés idő állt rendelkezésünkre, valamint a helyi rendszerek lassúsága miatt a képfeltöltés szinte lehetetlen. Ezeket utólag otthonról pótolni fogjuk. A képeket és a kész agyagot megfelelő helyen megjelentetjük az interneten. A pontos helyét közölni fogjuk.
Jó tanács: Ha indulni akarsz a következő Budapest-Bamako Rallyen és komolyan gondolod a versenyt, két kerék hajtású autóval ne indulj el. Ha nem véresen komolyak a szándékaid és nem akarsz unatkozni egy Afrika túrán, a verseny kategóriában indulj el. A túra kategóriában sokan unatkoztak. A verseny kategóriában olyan helyeken jártunk, ahová másképpen biztos nem jutottunk volna el. Ha indulni akarsz, javaslom ezt a kategóriát, legfeljebb a nehéz szakaszokat kihagyod.
Még egyszer szeretnénk megköszönni mindenkinek aki figyelemmel kísérte versenyünket és az utazás során végig szurkolt nekünk!!! Sokat segített nekünk a nehéz pillanatokban az otthonról jövő biztatás!
Egy afrikai napunk egy „kicsit” másként, egy „kicsit” kiszínezve, amúgy médiásan!!!
Ébredés reggel egy sivatagi táborban. A sátorból kifelé menet magunkhoz vesszük a tegnap este bekészített lapátokat, s 2-3 percnyi lapátolással eldobáltuk az útból a rengeteg skorpiót. Körbeástuk magunkat, tüzet gyújtottunk, hogy megóvjuk magunkat a vadállatoktól. Reggeli előtt hypós vízben mosakodunk, elkerülendő a kolerát. Miután jól laktunk az este fogott sültkígyóból, egyikünk őrködése mellett táborbontás. A mai szakasz elejére idegenvetetőt bérlünk, mert a táborunk egy aknamező közepén helyezkedik el. A vezetőnk úgy 15 km után közli, hogy nem visz bennünket tovább, mert az már számára is veszélyes terület. Mit tudunk csinálni, nélküle folytatjuk az utunkat. A homokdűnék között itt-ott látszik egy-egy aknának a kiálló biztosítója. Zolinak hascsikarása van, muszáj megállnunk. Óvatosan, lépésről lépésre keres utat a dűnék között. Halk kattanás, s Zoli barna arca fehérre vált: aknára lépett. Próbáljuk nyugtatni, de egyre idegesebb, remegni kezd a lába. Szerencsére van a csapatban amatőr tűzszerész. Előkerülnek a rohamkések, óvatosan megközelítjük a rémült társunkat. A csapat pszichológusa nyugtatni próbálja miközben a tűzszerészünk óvatos mozdulatokkal a cipő és az akna közé dugja a késeket. A művelet sikerült, a láb felemelkedik, leszáll az akna kibiztosító szerkezetéről. A késeket rögzítjük, a hascsikarás már megoldott dolog. 20 km óvatos autózással elhagyjuk az aláaknázott területet. A következő szakasz sem sokkal barátságosabb: fél méter mély laza homokon vezet az út, de 10 percnyi erőltetett autózás után méter magas homokfalak akadályozzák a csapatot a haladásban. Nagy lendületet veszünk, padló gáz, de a verda beragad. 2 órányi lapátolással és homokvasazással sikerül megtenni néhány kilométert. Elérjük a keményebb talajt, de a viszontagságoknak itt sincs vége. A távolból sötét felhő közeledik rohamléptekben: homokvihar!!!Pillanatok alatt elér minket, az ablaktörlő lapátjai nem bírják a gyűrődést, megállunk. Sokáig tombol a vihar, semmit sem látunk, az autóban korom sötét. elül a zaj, a vihar elvonult. Az ajtók nem nyílnak, próbálkozunk az ablakokkal. A homok befolyik az utastérbe, de így legalább megpillantjuk a napot. Kimászunk az autóból, fel a tetőre: körbevett minket a homok, a vihar teljesen betemette a Passatot. Helyzetünk kilátástalan, több napi lapátolással sem tudnánk a kocsit kiásni. A vizünk fogytán gyors döntés kell. Előássuk a műholdas telefont, segítséget kérünk a rendezőktől. Két órányi várakozás után jött a segítség. A mauritán hadsereg szállítóhelikoptere jelenik meg a látóhatáron. A koordináták alapján azonnal megtalálnak. Előkerülnek a szupererős spaniferek, átkötjük a tetőn, majd a helikopter alászáll, leereszti a szállítókötelet. Őrül porvihart kavar, de ez már nem zavar minket. Beszállunk, jelzünk, majd megkezdődikkiemelés. Húzza a homok a verdát, de a gép erősebb, levegőben vagyunk. Néhány kilométert repül a Passat, mintha Redbull-t ivott volna. Szilárd talajhoz érve leszállunk. Leoldjuk az autót majd néhány golyóstollal és kulcstartóval megköszönve, búcsút intünk a megmentőinktől. Irány dél. A táj a sivatagból lassan átvált szavannás, mocsaras területre. A terep jól járható, suhan a kocsi a füves részeken. Valami történik: az autó hirtelen megáll, majd kifejeljük a szélvédőt. A mocsár közepén találjuk magunkat, az autó egyre süllyed. Gyors döntés kell! Kimászunk a motorháztetőre, kihúzzuk a csörlőkötelet, s a legközelebbi nagy fához úszva rögzítjük azt. A csörlő füstöl az erőltetéstől, de állja a sarat. Újabb probléma jelentkezik. A mozgásra és a zajra megjelenik körülöttünk néhány krokodil. Zsákmánynak tekintenek, próbálnak felmászni a kocsira. Zoli előkapja a szöghúzós feszítővasat, s élete kockáztatásával távozásra bírja az állatokat. Sikerül az akció, az autó újra száraz talajon áll. Gyors kárfelmérés, majd indulunk tovább. A Mauritán részen haladva több helyen is találkozunk kétes alakokkal. Egy útszélen álló autónál integetnek, hogy álljunk meg. Nem tesszük, mert a rendezőség óva intett ettől. Igazuk is lett: elhajtottunk mellettük, mire beugrottak a 190-es fekete Mercibe, s üldözni kezdtek. Megpróbálnak leszorítani az útról, de nem hagyjuk magunkat. Gyors telefon, segítséget kérünk a hadseregtől. Az üldözők látva, hogy nem tudnak megállítani, tüzet nyitnak a kocsira. Szerencsére nem profi lövészek, így bennünk és az autóban nem esik jelentős kár. Mikor vészesen közel kerülnek az autónkhoz, elővesszük a maradék motorolajunkat, az útra öntve lassítjuk a haladásukat. Nagy megkönnyebbülésünkre szemben egy teherautónyi katona tűnik fel, miután elsuhanunk mellettük, elállják az üldözőink útját. Heves tűzharc kezdődik, a rosszfiúk húzzák a rövidebbet. Újabb köszönet, kulcstartó, sapka és golyóstoll osztás, majd irány a tábor. Sátrazás, majd megérdemelt pihenés. Várjuk a holnapi napot, reméljük az valamivel izgalmasabban telik majd!
A fenti történet és a benne szereplő személyek kitaláltak, esetleges hasonlóság
Reggel nem sietünk a keléssel, de cseng a szobatelefon. Az autó miatt várnak minket a parkolóba. A tegnapi maszkárus vár minket, komolyan érdekli az autó. Hosszas alkudozással megegyezünk az árban, s hogy mit kap az autóhoz. Helyi pénzben akar fizetni, de az nekünk nem jó. Átmegyünk a szomszédos bankba az árfolyam után érdeklődni, majd beváltjuk a pénzt. Az autót nem tudjuk az új gazdájának odaadni, mert 11:00-tól van az ünnepélyes befutó. Megegyezünk vele, hogy 14:00 körül visszajövünk a kocsival, azután viheti. Kocsiba ülünk, irány a Hotel Salem, a cél. Begördülünk a szálloda udvarára, majd lejelentkezünk. A helybeli nepperek mindjárt lerohannak minket, de az autó már elkelt, így elküldjük őket. A parkoló egyben piacként is szolgál, mindent el lehet adni, ami nálunk van. Az igaz, hogy leginkább ingyen, ajándéknak vagy nagyon alacsony áron. A nagyméretű dolgoktól próbálunk megszabadulni, amit a repülőn nem lehet hazahozni. Általában hazai ár alatt kelnek el a dolgaink, de el kell adni, mert nincs aki ennyi cuccot hazahozzon, eldobni vagy ingyen odaadni kár lenne. Elkelt a hálózsák, a poroltó, a kompresszor, a flex, ruhák egy része, pokróc, kerekek, kannák. Sokáig tartott az alkudozás, ezért késve értünk vissza a szállodánkba. A vevőnk „Ayouba”nem volt sehol. Mint utóbb kiderült, átment a Salem hotelbe, keresni minket, de félúton elkerültük egymást. Ideges volt, mert azt hitte, hogy átvertük, kétszer adtuk el az autót. Elkezdtünk a kocsiból kipakolni, de itt is akadtak problémák. Mindent akart ami bent volt, mivel azt ő megvette. A szerszámok, személyes cuccok hosszas vita árán maradtak nálunk. Az autóval jól járt mivel minden új volt rajta, mi pedig az eladással, mert utólag megtudva az autópiacon lehet, hogy a felét sem kaptuk volna érte. Autó nélkül maradva taxival mentünk át a Club Ibizaba, A díjkiosztó gála helyszínére. Előtte felkerestünk egy helyi éttermet, s 15 nap után végre rendes ételt eszünk. A gála 21:00-kor kezdetét veszi, ünnepélyes körülmények között osztják ki a díjakat. A kategóriánkban 1. helyen végeztünk, de a terepjárós mezőnyben sem vallottunk szégyent, 237 ponttal 130 indulóból az 55. helyen zártuk a versenyt. Ezzel az autóval úgy érezzük ez is kiváló eredmény, amit sokan mások is elismertek.
Reggel időben keltünk. A sebességváltót meg kellett javítani. Szerencsére nincs nagy baj, egy rögzítő csavar esett ki a rudazatból. Némi barkácsolás után kész a kocsi. Az eligazításon közölték, hogy az A46-os kocsi egészen járható úton közelítette meg a tábort. Beszéltünk velük, elkértük a koordinátákat a kivezető útról. Szerencsénkre a tegnapi túrán több autó szenvedett kisebb- nagyobb károkat, így nem csak mi kerestük a megoldást az aszfaltút elérésére. Egy négy fős csoporthoz csapódtunk, de az induláskor kiderült, hogy nincs még mindig 1-es, illetve 2-es fokozat. Autóból ki, szerszám elő, gyors állítás, minden ok. De a többieknek már nyoma veszett. Sebaj, megvártuk a későbbi csoportot, velük kezdtük meg a mai túrát. Az A46-os autó előrement, s mutatta az utat. Jól haladtunk, helyenként 55-60-nal is száguldottunk. Egy szántóföldön elakadtunk egyszer, mert az előttünk levő nagyon belassult, de apró tolás, s már mentünk is tovább. Kisebb eltévedéseket leszámítva egészen jól haladtunk az áhított aszfalt irányába. Több kisebb falun is átmentünk, itt látszott, hogy nem járt előttünk senki. Nem volt „beetetés”, ezért nem rohantak le minket az ajándékokért. Meg is álltunk két helyen, kiszálltunk, néhány szót váltottunk a helyiekkel, ajándékokat osztottunk szét. Illedelmesen megköszönték, búcsút intettek, folytattuk utunkat. Nagyon vártuk, hogy kiérjünk. Szerencsére viszonylag magasan fekvő területen autóztunk, itt nem voltak vízmosások. 3 órai autózás után elértük végre a főutat. Tegnap este megfogadtuk, hogy ha egyszer még elérjük egyszer a főutat, többet le sem megyünk róla. Maradva a fogadalomnál, délnek fordultunk: irány Bamako! Az utolsó napi szakasz mocsaras területen vezetett át, ezért azt kihagytuk. 300 km, elérjük célunkat. Este 6 körül begurultunk Bamakoba. Utunk a belvároson keresztül a szállodába vezetett. A szálloda parkolójából nem jutottunk messze, mert egy helybeli maszkárus lerohant minket. Elindult a cserekereskedelem: maszkot kannáért, emelőért, nyakláncot sátorért, hálózsákért, ócska koszos ingekért. Az árus alkudozni kezdett az autóra is, de nem vettük komolyan. Nem tudtuk, hogy a holnapi piacon mennyit kaphatunk érte. 1200 euro körüli árral zártuk a napot, de nem igértük oda, mondva, hogy holnap megbeszéljük. Elfoglaltuk a szobát, majd végre fürdés, alvás. Most érezzük igazából mennyire elfáradtunk a két hét alatt.
Reggel táborbontás, majd elhagyjuk a tábort. Megelőzve a túlköltekezést, egyedül ülök az autóban mikor kilépek a kapun. A többiek gyalog kiosontak, így a 30 euro helyett csak 10-et fizetek. Ma a karaván csak 2 kocsiból áll a 39-es kocsi előre ment. Begyűjtöttük az első két helyen a 10 pontot, de mivel a következő pontok erősen homokos helyen voltak így kihagytuk azokat. Előre mentünk aszfalton, majd a mezőnnyel szemben indultunk a pontvadászatra. A következő betű egy faluban egy romos ház belső falán helyezkedett el. Egy helybeli rögtön segítségünkre sietett, de a betű helyett egy lepukkant „szállodát és éttermet” mutatott meg. Ezután egy 12 év körüli fiú magyarázott valamit, de a hiányos francia nyelvtudás miatt gyalogoltunk egy kilométert potyára. Igaz hogy egy betűhöz vitt, de az egy telefonboltban található, s nem az általunk keresett falfirka volt. Pár perc keresés után megtaláltuk a „B” betűt. Ennél a pontnál lerobbant egy Mitsubishi jeep. Eltört az olajszűrő áteresztő csavarja. Szerencsére az utcában „autószerelő műhely” üzemelt, s tudtak ilyen csavart adni. Segítettünk beszerelni, de mivel levegős lett a rendszer, be kellett húzni a kocsit. Pistiék (a konvoj másik kocsija) ráakasztottak, végighúzták a falun. Méterről méterre kiszorultunk a faluból, mert a helybéli kéregető gyerekek nem hagytak békén. Megálltunk a szemközti dombon, hogy a többiek jól lássanak, ha befejezték a vontatást. Vártunk fél órát, de nem jöttek. A rádión nem értük el őket, mivel 17:30-at mutatott az óra, egyedül indultunk a tábor irányába. Vissza van még 50 km és 19:00 a mai beérkezés ideje. Bevetjük magunkat a füves szavannába. Követjük az előttünk haladók nyomait, 1 km még a következő pont. Egy kiszáradt folyómeder állja utunkat. Az alja mély, süppedős homok, nemPassatnak való. Állunk a parton és azon gondolkodunk, mit tegyünk. Beért minket egy terepjáró, az ő biztatásukra behajtunk a folyómederbe. Természetesen elakadtunk, de segítettek kitolni. Tovább mentünk, de néhány száz méter megtétele után megint egy folyómeder állta el az utat. Kiszálltunk, körbejártunk, kerestünk egy járható részt. Egy keskenyebb szakaszon padló gázzal átrepülünk a folyón. A túloldalon a partoldal magas és meredek. Majdnem felborul a kocsi mire kikeveredik a mederből. Beértünk egy faluba, a feladatfalu neve volt. Sajnos az előttünk levő autók úgymond „beetettek” már, kicsi ajándékokat osztogattak a falusiaknak. Mire mi odaértünk, már követelték a petit cadout. Nem lehetett az ablakot letekerni, a kölykök rögtön nyúlkáltak a kocsiba. Annyian voltak, hogy közlekedni sem lehetett tőlük, lógtak a kocsi oldalán, lökhárítóján. Három kör megtétele után sikerült egy férfitől megtudni a keresett nevet: Nomo. A falutól néhány kilométerre újabb vízmosás, már meg sem lepődünk. Csapdában vagyunk, visszafelé nem tudunk menni, mert nincs aki segítsen, innen már csak előre vezet az út. Leengedjük a gumikat a nagyobb felfekvés miatt. A partoldal igen meredek, de jobb választás híján behajtunk a mederbe. A Passat orral a homokban landol. Megint csak ásás, és előkerül a homokvas is. Beért minket egy amerikai rendszámú terepjáró, 20m spanifert összekötve a túloldalról kihúztak minket. Elértük a következő kis falut, itt egy betűt kellett megkeresni. A pont körül rengeteg gyerek és nő várt minket, követelve az ajándékot. Kánonban zengték az varázsszót: Cadou, cadou…. A betűt nem tudtuk lefényképezni, mert ahogy letekertük az ablakot, mindjárt nyomultak a kocsiba. Olyan ez mint egy piranja támadás. Ablak fel, padló gáz. Elindultunk a faluból kifelé, egy másik autó után, de bevitt minket a málnásba. Kezdett besötétedni, s a kocsi takarásából nem láttuk, hogy megint egy mély homokos rész jön. Megint ásunk. A falusiak készségesek, segítenek kitolni az autót. Egy idősebb férfi megmutatja nekem a faluból kivezető jó utat. Továbbmegyünk. A faluban több autó is beért minket, kisebb konvoj alakul ki. Velünk tartunk, fő a biztonság. Elég jól haladtunk, de örömünk hamar véget ért, újabb meder, ráadásul „S” kanyarban járható, egyenesen, lendületből nem lehet átrohanni rajta. Keresünk egy jobban járható részt, de a nagy lendület ellenére megint csak elakadunk. Szerencsére sokan vannak mögöttünk, a túlpartról hosszú kötél segítségével próbálnak kihúzni minket. Nehezen megy, mert az autót derékszögben kell húzni a mély homokban. Végre irányba áll, de a partoldal túl meredek, nem megy fel rajta. A kötél elszakad, de nem adjuk fel. Megérkezik a mezőny egyik legerősebb autója, Bútorék készségesen segítenek, pedig rohannak, versenyben állnak az első helyért. Átkötjük a kötelet, gyorsan lefaragjuk a partoldalt, újra próbálkozunk, felbőgnek a motorok, s kint vagyunk. Mindkét első gumi a keresztirányú vontatástól lejön a felniről. Nincs idő kereket cserélni, várnak a többiek. Előkerül a Tescos kompresszor, majd a gumis múltnak köszönhetően sikerül a helyén felfújni a kerekeket. Indulunk tovább, bár fogalma sincs senkinek a sötétben melyik lesz a helyes út. Az egyik faluban találkozunk egy „helyijáratos” busszal. A Mercedes busz hátsó kerék hajtású tehát csak járható úton tud közlekedni. Megkérdezem tőle merre megy. A válasz pozitív, ugyan oda igyekszik ahova mi. Célja: Korera Kore. Követjük, az út jól járható, bár a GPS szerint nem teljesen irányban haladunk. Egy faluba érve a busz megáll, s közülünk néhány nagyokos továbbmegy. Mindenki követi őket, hogy a konvoj ne szakadjon ketté, az afrikai éjszakában egymásra vagyunk utalva. Az út zsákutca lesz. Mire visszafordulunk a busz már elment, egyetlen tájékozódási lehetőségünket ezzel elvesztettük. Belevetettük magunkat a sötétbe. Néhány kilométer után szembejövő forgalommal találkoztunk. Ez a konvoj az előző vízmosásnál előzött meg bennünket, a egy órai előnyükkel egy zsákutcába jutottak. Mi is megfordultunk, de nem őket követtük. Egy közelebbi földes úton balra fordultunk. Ez egészen járhatónak bizonyult, helyenként 15-22 km/ó-val is szlalomoztunk egymás porát nyelve a bozótosban. Beértünk egy faluba. A falvakat kimondottan utáltuk, mivel minden falu a víz közelében épült, vélhetőleg újabb folyómeder keresztezi utunkat. Nem is csalódtunk, a várakozásnak megfelelően a meder közepéig jutottunk. Homokvas, lapát, a falu segítsége, hosszú kötél, s a többiek segítsége kellett a tovább haladáshoz. Szerencsétlenségünkre a nagy rohanásban az autóról sorban fogytak el a sebességek, először a hátramenet, azután a többi. A végén már csak a második fokozat üzemelt, de a homokból így igen nehéz kijönni, mivel oda erő kell. Mikor a kocsi végre kimozdult, le is fulladt mindjárt. A kuplung kezdett csúszni, de muszáj volt kínozni mert bent maradtunk volna a területen. Sikerült, külső segítséggel kijutottunk. A rádión keresztül hallottuk, hogy újabb nagy vízmosás várható. Oda is értünk, látszottak az előttünk járok nyomai a mély homokban. Itt már előre gondolkodtunk: A helyi férfiak megmutatták a kerülőutat. Fél órai autózás után a tábor elérhető közelségbe kerül. GPS szerint már csak 1 km. A tőlünk jobbra 100 méterre a bokrok között újabb konvoj fényeit pillantottunk meg velünk párhuzamosan haladva a jó irányba. Beértünk végre az esti szálláshelyre 6 órányi kemény és viszontagságos 50 km-nyi autózás után. A mellettünk haladó konvoj 30 perc múlva ért be. Aki nem járt még ilyen helyen, ilyen körülmények között, az el sem tudja képzelni ezeket a viszonyokat, egy apró hiba, s mindjárt 1 órányi kerülőt csináltál magadnak. A sötétben abszolút nem tudsz ezeken a területeken tájékozódni, még nappal is nehéz. Az éjszakát mindhárman gondolkodással töltöttük, mivel a rendezők szerint, ha nem megyünk tovább a mezőnnyel 350 km-t hasonló nehéz terepen, egyetlen út visszafelé amerre jöttünk. Tudtuk, hogy ezt egyedül nem lehet teljesíteni a mi autónkkal, ezért kissé aggódva néztünk a holnapi nap elé.
Reggel nem kellett végre rohanni a felkeléssel. Reggeli után az első utunk a Cyber Cafe-bavezetett. Ilyenkor ketten bemegyünk a netezni, egy ember őrzi az autót. Az őrzés általában Zoli feladata, Andrással netezünk. Ma nem volt szerencséje, az utca összes árusa, neppere megszállta. Kínáltak „eredeti” Rolex órát, zoknit, kiflit, kábítószert, sőt a helyi céllövöldés rögtönzött lőteret épített a járdán, légpuskával lehetett a fő utca közepén célba lőni. Mire befejeztük, Zoli elég ideges volt, az árusok igen rámenősek itt, nem lehet őket lerázni. Beugrottunk az autóba, irány Kiffa. Ma 600 Km aszfaltút várt ránk. Ezen a szakaszon legalább 30 rendőri ellenőrzésen mentünk át. Minden ilyen ponton kérik a fiche-ket, és a „petit cadeu” (kicsi ajándék), ami többnyire egy golyóstoll, vagy kulcstartó, esetleg nyakba akasztó. Ha nem adod magadtól, szólnak érte. Ritka aki nem kéri. Az úton mindig tudni lehetett, hogy mikor érünk lakott területre, mert előtte rengeteg a szemét és az elhullott állat. Több száz tehenet, kecskét hagynak az út mellett elrohadni. A falvakban a főút beszűkül, egy sávos lesz, minden ilyen helyen virágzik az útszéli kereskedelem. A települések igen koszosak, igénytelenek. Elhagyva a településeket, megint csak szemét és dög. A sivatag lassan átvált füves szavannára. A táj olyan mint a júliusi magyar alföld. Kiégett fű, kevés növény. Ahogy haladunk egyre több a teve, a sok szamár, a kósza tehén, s a kecske. Megálltunk egy tevénél, próbáltuk megfogni, hogy hazahozzuk, de nem volt nálunk „teveháló”, így nem jött össze a befogás. Sötétben értünk Imodu nagyúr táborába, ahol megint csak katonai őrizet mellett táborozhattunk. Sátor, vacsora, alvás 2:00-ig, mert megjöttek a finn szomszédjaink, fennhangon üvöltve verték fel a tábort. Elővettük magyaros szókincsünket, így alábbhagyott az üvöltözés.
A mai napunk laza lesz. Reggeli után nem kell végre sátrat bontani, pakolni, olyan mintha nyaralnánk. Délelőtt általános karbantartás következett, átnéztük a verdát, apró igazításokkal tökéletesítettük azt. Kikalapáltuk a sérült ajtó, de gitt és javítófesték hiányában nem tudtuk a sérülést tökéletesen eltüntetni. Délután a városba mentünk. A közlekedés szenzációs, fogalmad sincs róla milyen szabályok érvényesek a kereszteződésekben. Mindenki megy amerre lát, a nagyobb autó a nyerő. Szinte nincs autó ami ne lenne sérülve. Horpadtan, meghúzva, lámpák nélkül hasítanak a forgalomban. Hosszas keresés után megtaláltuk a helyi Tescot. Bevásároltunk, be a kosarat alig töltöttük meg, s fizettünk közel 7000 Ft-ot. Nem olcsó ez az ország. Innen a Cyber Cafe-ba vezetett az utunk. Kevesen neteztek, így viszonylag gyors a net. Kihasználva ezt, küldtünk néhány képet nektek. Vissza a kempingbe. Fürdést terveztünk délutánra, de a szél nagyon fújt, elég hideg az ezért kimarad sajnos. A délutánt beszélgetéssel töltjük. A 34-es autón szponzorként felkerült egy orvos matricája is. A helyi katonák egyike azt hitte, hogy orvosi autó,s a fájós térdére kereset javulást. Pisti illedelmesen megvizsgálta, majd adott neki egy kenőcsöt, hogy napi kétszer kenegesse vele. A fél tábor ezen röhögött. Így lett a konvojunknak saját orvosa. Este a Lada Nivás Endre („cigánygyerek” ) tűzijátékot vett elő, s élesítette a 25 lövést. Szép volt, jó volt, csak éppen azt felejtette el, hogy a táborunkat katonák védik. 20 másodperc múlva 8 katona söpört végig a táboron keresve, a tettest. Az Endrét is megkérdezték, persze letagadta. Kapva az alkalmon tettük alá a lovat, ha megfogják az életbe nem engedik innen haza. A tűzijáték vetőcsöveit nem vették észre a katonák, el kellett dugni, nehogy reggel megtalálják. A bűnösre sikerült jól ráijeszteni, egy óra múlva szervezett akciót az eltüntetésére. Az akció sikeres volt, elásták a bűnjelet a homokban. Véget ért a mai nap, fürdés, alvás.
